1996. február 8-án Clinton elnök aláírásával törvényerőre emelte az 1934-es Kommunikációs Törvény „Kommunikációs Illendőségi Törvény” néven elhíresült kiegészítését. Az Amerikai Polgárjogi Unió, az ACLU még aznap eljárást kezdeményezett egy philadelphiai bíróságon a szerintük alkotmánysértő Communications Decency Act (CDA) ellen.

A CDA első rendelkezése 250 000 dollár pénzbüntetéssel és két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti azt, aki valamely kommunikációs eszközön „obszcén vagy illetlen” anyagot továbbít tudva, hogy a fogadó fél 18 évesnél fiatalabb. A második rendelkezés hasonló büntetéssel fenyegeti azt, aki „interaktív számítógépes szolgáltatást” használva tesz ki fiatalkorút olyasminek, ami „a korszerű társadalmi normák szerint nyilvánvalóan megbotránkoztató módon ábrázol szexuális vagy exkretoriális cselekményeket vagy szerveket”.

Oltalmat biztosít a törvény ugyanakkor azoknak, akik jóhiszeműen korlátozzák vagy gátolják a kiskorúakat illetlen kommunikáció elérésében, illetve akik a hozzáférést valamilyen életkort azonosító eljáráshoz (például hitelkártyaszámhoz vagy személyi azonosítóhoz) kötik.

A törvény megtámadásának jogi alapja az volt, hogy az az „illetlen” és a „nyilvánvalóan megbotránkoztató” kifejezések használatával túl tágan és homályosan határozza meg a büntetni kívánt cselekmények körét, illetve hogy az oltalomban részesített eszközök alkalmatlanok arra, hogy az interneten meggátolják a fiatalkorúakat (és csak a fiatalkorúakat) az obszcén anyagok elérésében, hiszen a levelezés, a newsgroupok és levelezőlisták cenzúrázása lehetetlen, a web szűrését szolgáló szoftverek tökéletlenek, az életkort azonosító eljárások megbízhatatlanok. Vagyis a CDA büntetéssel fenyeget olyan „beszédeket” is, amelyek az Első Kiegészítés által védett „szabad szólás„ körébe tartoznak, azaz alkotmányos jogok gyakorlásától rettent el anélkül, hogy kívánt céljának, a kiskorúak védelmének elérésére képes volna.

Az ACLU kontra Reno nevet viselő hosszú és bonyolult jogi procedúrában a törvények alkotmányosságáért felelős Janet Reno igazságügy-miniszter és az igazságügyi minisztérium volt az alperes, a felperesek köre a szólásszabadság és az internet védelmére felsorakozott szervezetek, vállalatok és magánszemélyek széles körét ölelte fel, különösen azután, hogy az eljárást egyesítették az Amerikai Könyvtári Egyesület (ALA) vezette csoport azonos tárgyú perével. A majd félszáz felperes is jelzi, hogy az illendőségi törvény rengeteg amerikai szociális és érdekcsoport jogérzékébe gázolt bele.

A philadelphiai bíróság 1996. június 12-én kihirdetett ítéletében meghajolt a felperesek érvelése előtt, és az alkotmány első kiegészítésébe ütközőnek minősítette a CDA-t. A kormányzat a Legfelsőbb bírósághoz fellebbezett, amely 1997. június 26-án helybenhagyta az ítéletet. A csata eldőlt ugyan, de a hosszú évek óta tartó háború változatlan hevességgel folyik tovább.

Az illendőségi törvény olyan csoportok nyomására született, amelyek korlátok közé kívánják szorítani az új kommunikációs rendszerek „szabadosságát”. Az olyan szervezetek, mint például a többnyire meglehetősen konzervatív nőket tömörítő „Ami sok, az sok” (Enough Is Enough) különösen veszélyesnek tartját az internetet „elárasztó” pornográfiát (becslések szerint a Háló tartalmának egy-két százaléka tekinthető pornográfnak).

Tucatszám sorolják az elrettentő példákat az obszcén weblapokba botló kicsiket ért sokktól az áldozatra vadászó hálózati pedofílekig, és hathatós védelmet követelnek Amerika gyermekeinek. Szerintük ugyanis hiába védi számos törvény a kiskorúakat a pornográfia szürnyűségeitől, a számítógépes hálózat túlontúl alkalmas terep azok kijátszására, és külön törvényi szabályozást követel.

Az ellentábor viszont azzal érvel, hogy a hálóra nem lehet olyan törvényt szabni, amely hatékonyan védené a fiatalokat anélkül, hogy ne fenyegetné az alkotmányosan szabadszájúakat, az erotikus műalkotások alkotóit vagy akár az AIDS-felvilágosítókat.

Az illendőségi törvény még védi is a hitelkártyaszámok vagy személyi azonosítók használatának fedezékébe búvó pornóipart, míg a prostítúcióval foglalkozó szociológusra vagy az etruszk műalkotásokat közzétevő virtuális galériásra bármikor ráhúzhatják a vizes lepedőt egy négybetűs szó vagy egy kendőzetlen nemiszerv miatt. Holott ellenőrizhetetlen, hogy apuka hitelkártyaszámát nem éppen csintalan fiacskája pötyögi-e a gépbe.

A bírósági csatákban kűlön csetepaté folyt az ún. szűrőszoftverek ügyében. Régi netmotorosok körében jól ismert a szűrés fogalma. A kellően szolgálatkész levelezőprogramok például alkalmasak arra, hogy a nemkívánatos címekről érkező vagy nem óhajtott szavakat, szövegeket tartalmazó leveleket automatikusan a szemétbe hajítsák.

Az illendőségi törvény aztán alaposan fellendítette a webszűrő szoftvereket gyártó ipart. A mezítlábasabb programok egyszerűen átnézik a letöltött dokumentumot, és ha találnak benne a szótárukban szereplő tiltott szót vagy kifejezést, nem jelenítik meg a weblapot a képernyőn. Ez a megoldás kiválóan alkalmas a csirkemellreceptek, a Csipkerózsika-kalandok és a néprajzi tanulmányok kiszűrésére.

A korszerűbb, ún. blokkoló szoftverek szorgos vállalati cenzorok által összeállított címadatbázisokkal operálnak. Ha az elérni kívánt webcím rajta van a listán, a program el se kezdi a letöltést, és jobb esetben jelzi a tilalmat, rosszabb esetben hibaüzenetet ad (pl. „a szerver nem válaszol”), vagy minden figyelmeztetés nélkül valami semleges vagy épületes helyre irányítja a böngészőt. Az adatbázisokat általában naponta frissítik, örök rabláncra fűzve a felhasználót.

A szakértők több problémára is rámutattak a blokkolással kapcsolatban. Először is nem nyújt teljes biztonságot. Az internet túl gyorsan változik, a csintalan weblapok gazdái különösen mozgékonyak ahhoz, hogy manuális módszerekkel nyomon lehessen követni őket. Még a legmagabiztosabb gyártók is csak 90–95 százalékos hatékonysággal jellemzik „egyedülállóan kiváló” terméküket – miközben részletesen taglalják a konkurens termékek megbízhatatlanságát.

Nagyobb gond azonban, hogy a tilalmi kritériumokat a gyártók határozzák meg, és ellenőrizhetetlen, hogy törvényesen járnak-e el. Ráadásul a címadatbázisok általában titkosak, a felhasználó nem tudhatja mitől zárja el magát vagy gyermekét. Azt is csak az újabb verziók teszik lehetővé, hogy a felhasználó maga is kiegészíthesse a címlistát, vagy töröljön onnan kevésbé ártalmasnak vélt URL-eket.

Vannak aztán a mozifilmek „18 éven felülieknek” módszeréhez hasonló eljárások. Ezekben a készítők önkéntesen jelzik egy megfelelő azonosítóval a forrásállományban a weblap „illendőségi szintjét”, jelentősen megkönnyítve az automatikus szűrést-blokkolást. A legújabb szoftverek kombinálják a blokkolást valamilyen finomított szűrési eljárással, és tőbbféle tartalmi kódot is képesek felismerni.

A szűrők sajátos mellékhadszintérré változtatták a könyvtárakat. Az Amerikai Könyvtári Egyesület Szellemi Szabadság Bizottsága röviddel a Legfelsőbb Bíróság határozata után közleményt, az ALA irányító testülete pedig határozatot adott ki a szűrőszoftverek könyvtári használatáról. Azt a következtetést vonják le a Legfelsőbb Bíróság döntéséből, hogy az internetet ugyanaz az alkotmányos védelem illeti meg, mint a könyveket, az újságokat vagy a hordószónokokat.

Következésképpen a könyvtári internetszolgáltatás ugyanolyan alkotmányos védelemben részesül, mint a polcokon tárolt könyv. Továbbá a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklásában különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy az egyének szabadon beszélhessenek az egész világgal, és ennek lehetőségét a könyvtár adja meg azoknak, akik különben nem érik el az internetet. Mivel pedig a szűrőszoftverek, gátolván az alkotmány által védett szólást, ellentétesek az Egyesült Államok alkotmányával és a szövetségi törvényekkel, könyvtári használatuk a jogok könyvtári törvényébe ütközik.

A határozat óriási felzúdulást váltott ki az aggodó szülők és a „jóérzésű” könyvtárosok körében. Mint az ilyen esetekben lenni szokott, az ALA hiába védekezik azzal, hogy nem a pornográfiát védi, hanem a szólásszabadságot, mégis azzal vádolják, tudatosan megrontja az ifjúságot.

Az újsütetű Filtering Facts nevű harci tömörülés egyenesen Amerika ellenségének bélyegzi a nagy múltú és tekintélyű egyesületet. A Library Watch online magazin csokorba gyűjti azokat az eseteket, amelyekben az ALA által félrevezetett könyvtárak arra használják az adófizetők pénzét, hogy pornográf, obszcén és más illegális anyagokkal mételyezzék a gyermekeket. Kardot rántottak a „Nemzeti Hadjárat az Internetpornográfia Elleni Harcért”-szerű szervezetek, lelkes fegyverhordozóra lelve a szűrő-blokkoló szoftverek előállítóiban, terjesztőiben. A Bess, a CyberPatrol, a Library Channel, a SurfWatch, a WebSense, az X-STOP, a Library Safe gyártói kétséget kizáróan bizonyítják, miért kell a könyvtáraknak szűrőket használniuk, és erre a célra miért éppen az ő speciális könyvtári rendszerük a legalkalmasabb (ellentétben a többiek teljesen megbízhatatlan, sőt kártékony tákolmányával).

Az Könyvtári Egyesület azzal érvel, hogy a közkönyvtárak kötelesek tiszteletben tartani az első kiegészítést, nem korlátozhatják az alkotmányos anyagok elérését, márpedig a szűrőszoftverek tökéletlensége óhatatlanul ezzel járna. A mellrákkal, az AIDS-szel, a női egyenjogúsággal vagy az állati jogokkal foglalkozó anyagok – és a rossz szűrőkön fennakadó példák végtelenül sorolhatók – ráadásul nemcsak törvényesek, hanem kétségtelenül informatívak és hasznosak is. A szűrők használata a gyerekrészleg színvonalára süllyesztené a könyvtári internetszolgáltatást, mintha csak a mesekönyveket hagynák a polcokon – köztük néhány ottfelejtett kemény pornográf magazinnal.

Ráadásul a könyvtárak működésének alapelveit lefektető ALA-dokumentum, a jogok könyvtári törvénye nemcsak azt tiltja, hogy a könyvtár politikai vagy elvi alapokon válogassa meg a gyűjtendő dokumentumokat, de azt is, hogy a gyűjteményéhez való hozzáférést az olvasó származása, nézetei vagy kora alapján korlátozza. Az ellenfelek azzal érvelnek, hogy minden könyvtár bizonyos fajta „cenzúrát” folytat, amikor eldönti, mit szerez be és mit nem. És egyetlen közkönyvtár sem gyűjt pornográf magazinokat, videókazettákat.

Az ellenérv az, hogy a nyilvános internetelérést szolgáltató könyvtárban az internet mint egész válik a „gyűjtemény részévé”, és a könyvtár állománya minden darabját megkülönböztetés nélkül kell olvasói rendelkezésére bocsátania, nem cenzúrázhat egyes darabokat. A hálózaton elérhető anyagok törvényességének megítélése semmi esetre sem lehet a könyvtár hatásköre.

Annak eldöntésére, hogy egy kiskorú mit nézhet meg az interneten, kizárólag a szülőnek vagy a törvényes felügyelőnek van joga, neki is csak a gondjaira bízott gyermek esetében. Senki sem korlátozhatja más, esetleg eltérő szokásokkal, erkölcsi normákkal bíró csoportok tagjait jogaik gyakorlásában. A pornográfia megítélése népcsoportonként, vallásonként, kulturális közösségenként változik. Ami az egyik családban megengedhetetlen erkölcstelenség, az a másikban természetes, mindennapi gyakorlat lehet.

A szűrőt alkalmazó könyvtár halgatólagos szerződést köt a szülővel, átvállalja annak jogait és felelősségét, anélkül, hogy erre törvényes felhatalmazása lenne. A szülőnek saját otthonában persze joga van blokkoló rendszert használnia, és ha aggályai vannak, jól is teszi, ha installál egyet. De tudnia kell, hogy nem bízhat meg vakon egyikben sem, és jobban tenné, ha nem hagyná gyermekét naphosszat egyedül szörfözni se otthon, se a könyvtárban, és megtanítaná arra, mi való neki a cybertérben és mi nem. Éppen úgy, mint az utcán, a moziban vagy a játszótéren. A gondos nevelés minden szoftvernél hatékonyabb.

Mindez nem jelenti azt, hogy a könyvtár tétlenül nézze az interneten a gyermekekre leselkedő esetleges veszélyeket. Képeznie kell munkatársait, vezetőit, felügyelőit, a választott tisztségviselőket, az olvasókat, a szülőket és gyerekeket az internet jótékony használatára. Írott segédanyagokkal kell támogatnia olvasóit, biztosítania kell az alkotmányos jogok érvényesítését, például a privát szféra sértetlenségét szörfözés közben. Fel kell világosítania és támogatnia kell a szülőket és a gyerekeket egyaránt. És példát kell mutatnia. Készítsenek a könyvtárak hasznos és érdekes, gyerekeknek szóló weblapokat! Az ALA saját honlapján be is mutat egy gyerekeknek és szülőknek szóló anyagot, változatos tematikával és hatalmas linkgzűjteményekkel.

Kérdés, hogy mi lesz a már működő könyvtári szűrőkkel. Sok könyvtár nem fogadja meg az egyesület ajánlásait, és küldetésének tekinti a kiskorúak szoftveres védelmét. Sok helyen a hatóságok kötelezik a könyvtárakat az internet szűrésére. Ohio államban példál törvénytervezet született, amely mind a 245 nyilvános könyvtárat kötelezné a szűrők használatára. A Legfelsőbb Bíróság döntéséből nem következik közvetlenül a könyvtári szűrés tilalma, heves bírósági csatározások várhatók még az ügyben. Az is valószínű, hogy az illendőségi törvény hívei sem adják fel egykönnyen, és megprólbálnak kisajtolni a törvényhozásból egy „alkotmányos„ változatot, az egyes tagállamokban is erős nyomás alatt tartják a helyi törvényhozást.

A könytárak és különösen a könyvtári egyesület elleni kampány is változatlan hevességgel folyik tovább. Persze a kongresszus csak az Egyesült Államokra érvényes törvényeket hozhat, a hálózat viszont globális. A törvénytelenné nyilvánított web page-ek, FTP-archívumok vagy newsgroupok bármikor barátságosabb vidékekre költözhetnek az amerikai igazságszolgáltatás szigora elől. És szkeptikusak lehetünk a szűrés ügyében is. Aki látott már tizenéves konzolhuszárt, az könnyen el tudja képzelni, hogy korunk gyermekének nem feltétlenül jelent akadályt a bombabiztos szoftveres védelem sem a könyvtárban, sem a papa számítógépén.

Zsadon Béla

BoR, ACLU, ALA Bill of Rights Az Egyesült Állományok Alkotmánya (1787) elsősorban az állam jogkörét szabályozza. 1791-ben a Kongresszus tíz kiegészítést fűzött az alkotmányhoz, amelyek korlátozzák az állam jogait, és a személyi jogokat védik. Előírják többek között az egyenlő törvényi védelmet, a törvény előtti igazságos elbánáshoz való jogot, és a magánszféra védelmét. Különleges jelentősége van az első kiegészítésnek, amely szerint a kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely korlátozza a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési és a vallásszabadságot. Az „alkotmány által védett szólás” elve teszi lehetővé, hogy egyes szélsőséges nézetek sokkal szabadabban nyilvánulhassanak meg az Államokban, mint sok európai országban. A szólásszabadság mégsem teljesen korlátlan, a Legfelsőbb Bíróság ítéleteivel definiálta a „szabad szólás” fogalmát. Bizonyos körülmények között a nyilvánvaló pornográfia például nem tartozik a védett szólás körébe. Az első tíz kiegészítést nevezik – a király hatalmát korlátozó és a parlament jogait biztosító 1689-es angol Bill of Rightshoz hasonlóan – a jogok törvényének. Amerikai Polgárjogi Unió Az American Civil Liberties Union (ACLU) 1920-ban alapított pártsemleges, az USA egész területére kiterjedő nonprofit szervezet. 275 000 tagja van. Célja a Bill of Rights által biztosított jogok védelme, az alkotmánysértő törvények és joggyakorlat elleni harc. Erős lobbitevékenységet folytat, és kiemelten foglalkozik olyan ügyekkel, mint az AIDS, az oktatási reform, a műalkotások cenzúrázása, a gyermekek, a nők, a homoszexuálisok, a munkavállalók, a rabok vagy a bevándorlók jogi helyzete. Sajátos munkamódszerük a per. Jól megválasztott ügyekben kezdeményeznek eljárásokat, hogy precedens értékű ítéleteket csikarjanak ki. A 60 alkalmazott és 2000 önkéntes jogász évente 6000 ügyet visz. Csak az Igazságügyminisztérium fordult meg többször a Legfelsőbb Bíróságon, mint az ACLU. Amerikai Könyvtári Egyesület Az American Library Association (ALA) megalapítását 1876-ban kezdeményezte Melvil Dewey és Justin Winsor. Több, mint 100 000 iskolai, egyetemi, köz- és szakkönyvtárat tömörít. Fontos szerepe volt jelentős osztályozási és katalogizálási rendszerek, könyvtári szabványok és teljesítménymérési módszerek kidolgozásában, iskolai, kórházi, börtön- és katonai könyvtárak létrehozásában és az amerikai könyvtári törvények megalkotásában. Az amerikai könyvtárak tanácsadó, támogató, fejlesztő szervezete. 1939-ben fogadta el a Jogok Könyvtári Törvényét (Library Bill of Rights), amely a Bill of Rights mintájára deklarálja a könyvtárak küldetésének védelmét. Megállapítja, hogy a könyvtárak az információk és az ideák terjesztésének fórumai, és meghatározza működésük alapelveit. Általánosságban fogalmazva: tiltja az olvasók és az olvasmányok diszkriminálását.