A gasztronómiához, akárcsak a focihoz, mindenki ért. Hiszen mindenki eszik-iszik. Az újságosstandok és könyvesboltok polcai rogyadoznak a témába vágó kiadványoktól, nincs rádió- vagy tévécsatorna főzőcskézős-zabálós-piálós műsor nélkül, és a számítógépes világhálón is számba vehetetlen a témába vágó szájtok köre. Véletlenszerű, csipetnyi ízelítő, filozofikus eszmefuttatással.

A szakácsművészet és konyhai mesterség a kultúrának azok közé a ritka ágai közé tartozik, amelyek hajlamosak az extraprofit-termelésre. Talán csak a filmművészet és a populáris zene vetekedhet vele. És nem kell mindjárt egy New York-i luxusétterem vagy tokiói fuguvendéglő árrésére, netán a multinacionális húspogácsakombinátok adózás utáni nettó nyereségére gondolnunk, elég eltöprengenünk valamelyik pesti könyvhipermaket szakácskönyves részlegének kínálatán.

A szakácskönyv az éves kiadói tervben a tuti; fű-fa szakácskönyvet ír, illik hozzá a nagy formátum – vagy a zsebkönyvméret –, tele lehet tömni színes képekkel, vagyis jó drága; mégis viszik, mint a cukrot. Ami már csak azért is különös paradoxona a könyvkereskedelem-tudománynak, mert a szakácskönyv az a műfaj, amit nem olvas el senki. Gyakorlatilag mégis mindenki vesz időről időre szakácskönyvet, sokan egyenesen szenvedélyesen gyűjtik.

És mennyi fajtája van! A globális sztárséfek albumaitól a Mari tanti zsírfoltos receptjeiből összekanalazott amatőr munkákon át a legkülönfélébb rendű és rangú sztárok, művészek, médiaszemélyiségek vagy politikusok konyhai kitárulkozásáig. Az alapfokú főzőiskoláktól (a rántás le nem égetésének titkai) az ehetetlen műalkotásokig (rigónyelvpástétommal töltött, viszkiben flambírozott tatujava pisztáciás ajókamártásban, maniókakrokettel). Vannak országokra, tájegységekre specializáltak (Ezer maszáj marhavérétel) és ételfajtákra szakosodottak (Variációk sárgaborsóra), hagyományőrzők (Nagyanyám slambuca – északkelet-szabolcsi földmívesétkek) és ultramodernek (Humánerőforrás-menedzserek wellnesskonyhája), ezoterikusak (Tantrajógalevesek pí-vízzel) és földhözragadtak (Egytálételek spirituszfőzőn), vegák (A szója csodálatos jótéteményei) és vérgőzösek (Velő, pájsli, tokaszalonna), szofisztikáltak (A szarvasgomba és a libamáj művészete) és praktikusak (Pizzafutár-címjegyzék).

A papírra nyomtatott kulináriáról szólva ott vannak még persze a legkülönfélébb periodikus kiadványok a főzőcskézős receptlapoktól a luxus-gourmet-magazinokon át az élelmiszer-technológiai és vendéglátó-ipari szaklapokig; és könyv is van rengeteg a szakkönyvektől a magas irodalomig (tudta, hogy Krúdy nem is tudott főzni? – süssön Váncsa-sütőporral!).

Természetesen korunk elektronikus médiája sem lehet meg a főzős-zabálós-piálós szegmens nélkül. Gyakorlatilag minden tévécsatornának van ilyen sorozata, sőt van már magyar tematikus csatorna is. (Terveztem is utóbbi webjének recenzálást, de az – egyébként egész kellemesen kinéző – a tvpaprika.hu-ról egyelőre nemigen tudok többet mondani annál, hogy – gyenge szóviccel – még tölteni való.)

Nagymama fakanállal és a szupersztárséf

A tévés konyhashow kulcsfigurájának, a főzőembernek két alaptípusa van. Az egyik a „nagymama fakanállal” figurára visszavezethető amatőr. Mai változataiban a nagyi (vagy a Mari néni) ritkán, inkább csak néprajzi vagy konzervatív beütésű műsorokban fordul elő, helyét többnyire a – konyhailag tökéletesen használhatatlan – médiasztár vette át. Kevés ehetetlenebbet lehet elképzelni a műsorvezetővé vedlett bonviván csőben sült brokkolijánál.

A másik a profi szakács; lehetőleg olimpiai bajnok sztárséf. A profival nemcsak az a baj, hogy általában beszéd- és képernyőképtelen, hanem az is, hogy nem tud főzni. Félreértés ne essék: tévénézői (normális emberi) aspektusból nem tud főzni. Egy luxusétterem konyháját professzionálisan elvezényelni, szakácsolimpiát nyerni, az egy tudomány; rendes otthoni kaját összekutyulni, az meg egy másik.

Ha azt látjuk a képernyőn, hogy főzőmesterünk ördögi ügyességgel bűvészkedik a borotvaéles – és méregdrága – általános szakácskéssel (tudják, az a bárd és a machete keresztezésével előállított tömegpusztító fegyver), puszta kézzel igazgatja a sztéket a forró olajban, és az előre gondosan megpucolt-felaprított összetevőknek csak a felét-harmadát hajítja a serpenyőbe (a látványtól normális, egyszerre csak egy családi adagot főző ember simán gutaütést kap), tudhatjuk, hogy profit látunk, és azt is, hogy nem megyünk vele sokra.

Az igazi konyhamédiasztár a két alaptípus ötvözete. A legsikerültebb példányok a profivá érett amatőrök, vagy még inkább az emberarcú vidám profik, mint a két duci hölgy (eredetiben Two fat ladies, vagyis nemes egyszerűséggel és emelt fővel: dagadtak, ami élből imádni való). Vagy – pláne – Keith Floyd, aki alkoholistaimidzsbe öltöztetve kalandozza körbe a világot lobogó kempingfőzőjével és lestrapált vokjával, hogy miután jól belegázolt egy-két lesajnáló mondattal a helyi néplélekbe, valami egészen lehetetlen külsőben –mondjuk, sivatagi homokbucka viharban – összedobjon valami egészen extra hors-d'oeuvre-t. (Akinek volt szerencséje Floydhoz személyesen, meglepődik: tökéletes öltöny, mellény-nyakkendő, kisimult arcvonások, nyájas mosoly, kifogástalan brit modor.)

És a vitathatatlan csúcssztár, Jamie Oliver, a kosarazó, doboló, motorozó, családot-éttermet-szakácsiskolát alapító kölyök, az idétlen kis mókáival, akinek mindenki drágám és édesem, és akiről – ezzel valószínűleg teljesen egyedül áll – egyszerűen muszáj elhinni, hogy imád főzni, nem csak ért hozzá (az a bizonyos szakácskés az ő kezében is gyanúsan gyorsan jár).

Ez az egész, irdatlan hosszú bevezetés abból kerekedett ki, hogy a szerencsétlen webrecenzens megpróbálta számba venni a műfajt. Merthát konyhás-kajás-piás webekből akkora a kínálat, hogy már a startlapokat alig lehet elősorolni. Kezdjük – találomra – a konyha.lap.hu-ról, és azt látjuk, hogy van etel (a .lap.hu végződést tessék mindegyikhez odaképzelni), elelmiszer, etterem, gyorsetterem, ital, kavezo, keletikonyha, magyarkonyha, mexikoikonyha, recept, gasztronomia; konyhafelszereles, haztartasigep, grill; gyumolcs, zoldseg, asvanyviz, belgasor, bor, kave, koktel, likor, palinka, pezsgo, rum, tea, tej, tokaibor, villanyibor, tomeny, vodka, whiskey; szamoca, befozes, lekvar, leves, kenyer, pizza, teszta, csokolade, cukrasz, fagyi, muffin, palacsinta, sutemeny; mi több: duci, dieta (sőt: atkinsdieta), fogyokura, makrobiotika, szoja, vegetarianus.lap.hu. Hát még ha a határterületeket – halaszat, vadaszaszat, illetve husipar, baromfiipar sat. – is idevennénk (nem vesszük). És ez még csak az egyik magyar startlap. Marad hát az ad hoc szemezgetés.

Ha már szóba került Jamie Oliver és Keith Floyd, vessünk egy pillantást a webjükre is (a két duci nőnek saját szájtját nem találtam). A www.jamieoliver.com olyan, mint a gazdája: gondos profizmussal megcsinált és nyájasan interaktív. Jamie naplója, családja, étterme, alapítványa, séfiskolája; receptjei (csak módjával, persze), könyvei és teflonedényei; meg rendesen működő fórum. A keithfloyd.co.uk viszont elég vacak kis promószájt. Kis tömjénezés, bibliográfia, turné- és tévéműsor, kéttucatnyi recept (Floyd zöld maszalája és mascarponés posírozott körtéje – édesjóistenem) meg egy minősíthetetlenül gagyi „képgaléria”, ennyi. De térjünk hazai webekre!

Stahl Judit, Laci bácsi, medwe

Nekem a hazai konyhamédiasztárokból leginkább Stahl Judit jön be. Ő az amatőr szakács, aki körül minden – műsora, könyvei, webje, stílusa – profi. Egy vérprofi médiaszakember, aki nemcsak szép, hanem kedves és okos is, és aki vette a fáradságot, és megtanult főzni, mielőtt kulináris sorozatba kezdett. Egy nő formájú nő (ne szégyelljünk ódivatúak lenni: egy igazi asszony) jópofa ételeket kotyvaszt egy igazi konyhában, és lépésről lépesre képes – érthetően! – elmondani, mit csinál, sőt azt is, miért. És közben ínycsiklandóan mosolyog (bár mostanában mintha túlzásba vinné). Sztár is, ember is; haute cuisine is, a nagyi konyhája is; derűs, életvidám biznisz (szakácskönyvei százezres példányszámokban mennek el).

Kár, hogy Stahl webjén ebből gyakorlatilag semmi sincs. Pedig a stahl.hu igazán profi, jól megcsinált szájt – más kérdés, hogy nekem nem tetszik (túl groteszkek a betűk, túl sárga-barna a színvilág, túl hasábos a layout), de el kell ismerni, hogy tisztességes munka. Életrajz, hírek, receptek, tévéműsor, kis gasztronómiai lexikon, Judit válaszol, ilyenek. Minden rendben van, mégis, az élő nő varázsából gyakorlatilag semmi sem marad.

És akkor a másik véglet: a többszörös aranyérmes, szakácsolimpiai bajnok szupersztárséf – aki körül minden reménytelenül amatőr. Benke László mesterszakács. A Laci bácsi konyháját véletlenül se tudná elképzelni az ember a saját lakásban. Ő aztán tényleg a darabolókés ördöge, pazarolja az alapanyagot, és élő ember nem tudja követni, mit mond. Pedig folyton beszél, iszonyú „emberien” beszél, mosolyog abból a joviális arcából, és ha beleszakad is: jópofa. Aztán a végén fölmutat a tányéron valami nagyon „esztetikusan” elrendezett és kidekorált izét. A lencsefőzeléken művészleg körberendezett füstöltmarhanyanyelv-szeletek, panírozott vöröshagyma-karikák és főttojásgerezdek – a hiábavalóság apoteózisa.

A lacibacsi.net valami ricsajos intróval indul: henessys üveg, gyümölcscsendélet, luxusétterem-belső, luxusétterem-konyha, luxuskajatál; Laci bácsi főszakácssapkában, vállán fakanál, nyakában aranyérem, bal kezén „ez aztán finom”-gesztus, arcán ragyogó mosoly. A nyitólap alján bannerek: aradszky.net, szandi.com, hogy tudjuk, milyen társaságban vagyunk. Az aktuális anyag: Gulyásverseny és Lovasnap. Homályos fotón Laci Bácsi csikóskalapban, lobogós ujjú kék gulyásümögben, széles gesztussal mosolyog egy nyárson sülő hatalmas – disznóra.

Laci bácsi életrajza szupersikeres életművel, Laci Bácsi shpopja a Laci bácsi szuper cserépbográcskészletével és Laci bácsi szuper szakácskönyveivel, Laci bácsi szuper programjai és szuper sztorijai. Szupersztárok Laci bácsiról, Antal Imrétől a Dalos fn. tmb.-ig. Mindenki imádja Laci bácsit. És persze Laci bácsi vendégkönyve: „Tisztelt Benke Laci bácsi! Azért irók most önek most elöszőr életemben, hogy értesitsem arról hogy mennyire jó szakácsnak tetszik lenni!” Laci bát mindenki imádja. Vagy mégsem?

Legyünk gonoszak bátran! Laci bácsi a Zsolt-udvarban főséf. „Szóval ez a Zsolt-udvar-menza tényleg nagyon drága, de az mind semmi, mert az adagok kicsik, és du. 1/2 2-től már semmi sincs a levesekben, csak lé.” Az idézet medwe fórumáról való. Maga medwe, a nagy amatőr gasztronómiai szagíró és szájttulajdonos egycsillagosra értékelte Laci bácsi birodalmát: „A három vaskos szelet hús eszembe juttatja, hogy a borjút ügyesen el lehet készíteni akár vajpuhára is. Ez itt azonban nem jött össze.” Hmm.

A hosszúra nyúlt bevezető szabta terjedelmi korlátok miatt már csak a „medwe éttermi kalandjai” portált ajánlanám a nyájas olvasó figyelmébe. Igazi randa amatőrweb, pompás étterem- és cukrászdakritikákkal, jó receptekkel és dörgő fórummal. Kulináris menedék.

Zsadon Béla