Az Informatikai és Hírközlési Minisztérium „Magyar Információs Társadalom Stratégia” feliratot viselő dokumentuma szerint „Magyarország előtt csak egy valódi lehetőség van: olyan gyorsan kiépíteni az információs társadalmunkat, ahogy az erőnkből telik!” Ehhez többek között szükséges „a kultúra múltbeli vagy jelenlegi értékeihez való hozzájutás minél szélesebb körű biztosítása, az ehhez szükséges tájékoztatás és felkészítés befogadási készségével”. A minél szélesebb körű biztosítás egyik eszköze Nemzeti Digitális Adattár. Már amennyire erőnkből telik.

„Az NDA az egyik legkülönösebb magyar intézmény. Egy irodát leszámítva a valós világban nem is létezik; létrehozói szándéka szerint tulajdonképpen nem több, mint egy szabvány, amelyet alkalmazva a legkülönfélébb közösségek az általuk őrzött tudást hozzáférhetővé tehetik a világhálón. Az így létrejövő tezaurusz közös kincs lesz: egy keresőrendszer révén villámgyors hozzáférést is enged majd az információkhoz.” Ezt a szép kövér marhaságot a Népszabadság jobb sorsra érdemes munkatársának sikerült leírnia 2004 decemberében. Mert hát az NDA – a Nemzeti Digitális Adattár/Archívum – létrehozóinak szándéka szerint bizony jóval több, mint szabvány. És nem hozzáférhetővé tesz (tenne) tartalmakat, hanem egységes rendszerben visszakereshetővé. Az idezagyválódott tezauruszra meg legjobb volna legyinteni (az NDA lényegileg katalógus, mint ilyen, természetszerűleg vannak tárgyszótárai, speciel tezauruszba szerkesztett fogalomtára is van, de hogy az NDA volna „a” tezaurusz, úgy is mint a villámgyors hozzáférés maga, na, hagyjuk).

Persze mit lehet kezdeni azzal, aki képes egy állami informatikai projektumról szóló írás végén abban az ásatag ökörségben kulminálni, hogy „ha megőrződik a közös tudás, ha hozzáférhető a közös emlékezet, csak meg kell nyomni egy gombot, és ki-ki megtalálhatja a választ a képernyőjén feltűnő temérdek információ között”. Soha, semmi sincs „egy gombnyomásra”. Ha a tartalom és a fogyasztó között van egy közvetítőrendszer (katalógus, keresőmotor, bármi), már elvben sem lehet valami egy gombnyomásra, és a „villámgyors hozzáférés” is meglehetősen ritka. (Más kérdés, hogy közvetítőeszköz nélkül gyakran végtelen sok gombnyomással sem jöhet létre kapcsolat tartalom és fogyasztó között.)

Könyvtártudományi közhely, hogy ha sok könyvtár használ csereszabatos katalógust, az jó. Virtuálisan egyesíthetik állományaikat. Erre szolgálnak a katalogizálási szabványok. Még jobb, ha egyetlen központi könyvtár gyártja minden könyvtárnak a katalóguscédulákat. A feladatra többnyire a nemzeti könyvtár a legalkalmasabb. Ha – virtuálisan – egyesíteni akarjuk a nemzet kultúrájának elektronikus formátumokban leledző gyűjteményeit, ahhoz sem árt, ha van egységes, szabványos katalógus (keresőrendszer). Ennek is értelemszerűen gazdája lehet a nemzeti könyvtár, vagy egy nemzeti könyvtárszerű közintézmény.

A nagy egyesített nemzeti kulturális katalógus a mai műszaki lehetőségek mellett felölelheti az összes kutúrjószág-gyűjtemény katalógusát, vagyis a könyvtárakéi mellett a levéltárak, hírügynökségek, szerkesztőségek, kiadók, múzeumok, fotó-, film- és audiovizuális archívumok katalógusait is. És ha a nagy villanykatalógus cédulái mögött ott lennének a kultúrjavak elektronikus-digitalizált reprezentánsai is, az volna a 21. századi, az információs, tudásalapú, kíber-szájber kori össznépi kulturális kánaán. A György Péter-i vízió.

2002 nyarán, a Sziget Fesztiválon György Péter esztéta és médiaguru az újsütetű informatikai államtitkárral, Csepeli Györggyel beszélgetett a „készülő” nemzeti audiovizuális archívumról és a nemzeti digitális archívumról (előbbi, a NAVA ma is alig több készülődésnél, az NDA pedig már akkor, terveiben sem volt archívum). Az esztéta a nemzeti kultúrkincs – digitális – összegyűjtésének és rendszerezésének dimenziót egy Borges-hivatkozással érzékeltette: ha mindent szeretnénk összegyűjteni, rögzíteni, az archívum nagyobb lenne a világegyetemnél.

Az államtitkárt erre egyenesen „a végtelenség fuvallata” csapta meg, és a Széchenyi Könyvtár alapításához hasonlította a vállalkozások jelentőségét: „A digitális archívumok segítségével rekreálni lehet majd a nemzet fogalmát anélkül, hogy bárkit megrövidítenénk. A közeljövőben radikálisan meg fog változni a nemzeti kötelék, a nemzeti hovatartozás fogalma, és egyfajta »szociológiai realitás« lép a helyébe.”

A „szociológiai realitás” az, hogy 2003 óta évi egy-két milliárd forint csurran-cseppen az univerzumot feszegető projektumra. Telik belőle néhány százmillió digitalizációs pályázatokra, futja egy néhány fős irodára az IHM-ben, valamint néhány bizottságra-munkacsoportra. Meg egy portálra.

„A Nemzeti Digitális Adattár az internet révén bárkinek bárhol költséghatékony módon teszi lehetővé digitalizált kulturális értékeink, kulturális örökségünk elérését” – nyilatkozta Csepeli államtitkár 2003 nyarán, nem sokkal az NDA-web éltre keltése előtt. A „bárkinek bárhol” hogyanjáról az NDA-programiroda vezetője, Ritter Andrea ezt mondta ekkor: „Ne úgy képzeljük el, mint egy központosított archívumot, hanem mint egy nagyon is demokratikus, sok oldalról építkező, decentralizált hálózatot. Egyidejűleg kívánjuk elvégezni a kulturális örökség feltérképezését, összehangolt, digitális katalogizálását, egy óriási, kétnyelvű – magyar és angol – metaadatbázis felépítését, valamint annak tartalommal történő feltöltését.”

Mint látjuk, az NDA ekkor már hangsúlyozottan nem archívum (egyébként már a koncepcionális és megvalósíthatósági tanulmányban sem az, csak a kezdeti víziókban), hanem adattár. Ami csak egy hajszállal kevésbé félrevezető megnevezés, mint az archívum. Egyrészt az NDA költségvetési pénzekkel támogatja a digitalizálást (csak nem a saját szerverein, hanem az „adatgazdáknak” elkeresztelt gyűjteményeknél), vagyis a projektnek mégiscsak eleme az archiválás. Másrészt egy metaadatbázis is adatbázis, így valóban van adattár (metaadattár) eleme is, de a lényegi összetevője mégis csak a keresőeszköz-rendszer. De az NDA irtózik attól, hogy össznemzeti általános kulturális bibliográfiának, keresőnek vagy egyszerűen katalógusnak nevezze magát. (Talán mert akkor látszana, hogy csak még egy osztott online katalógus a többi – MOKKA, KözelKat, ODR, NEKTÁR, HunKat, Szikla stb. – mellett, és annak is lehetne jobb.)

Az NDA webjének két funkciója van. Egyrészt rajta érhetők el a nagy nemzeti kutúrkatalógus keresőfelületei, másrészt informál saját magáról. Ritter Andrea megfogalmazásában: „Amolyan hírportálként folyamatosan közli majd a munkával kapcsolatos eredményeket, a hazai és EU-s pályázati lehetőségeket a digitalizálási törekvések támogatására. Nem utolsósorban fórumokat szeretnénk működtetni rajta a szakma képviselői számára, hogy észrevételeikkel, ötleteikkel segíthessék a munkát, s így is biztosíthassuk a nyilvános munkamenetet. Jövő májusra, az EU-csatlakozás időpontjára pedig készen kell lennie annak az óriási keresőrendszernek, amelybe ha begépeljük egy festmény vagy egy magyar film címét, közli, hogy az hol található, szerencsés esetben pedig egy linkkel el is vezet arra a honlapra, ahol megtekinthetjük. S az idő múlásával egyre több ilyen weboldal linkjét tartalmazza majd...”

Kezdjük az „amolyan hírportállal”. Hát, amolyan. A fórumok panganak, a „hírfolyam” havi két-három hír (köztük olyan lényegbevágók, hogy Londonban digitalizálták a Woolmark-gyűjteményt; tiszta, élő gyapjú), a hírlevél a 2004. szeptemberi számmal kihalt. Ez persze nem túl érdekes. Sokkal kellemetlenebb, hogy az NDA webje nem mond semmit az NDA-ról. Mármint közérthetően nem mond semmit. Félreértés ne essék: a szájton rengeteg, látszólag az NDA-ról szóló betű van. Csak az egész csupa bikkfanyelv, bakafánt, fennhéj. Szakterminológiának álcázott ködevés; szakszerűsködés és hivataloskodás. A kultúra digitális bástyája kulturálatlan.

Az „NDA-ról” menüpont alatt például egyszerűen terjedelmes részletek olvashatók – a forrás vagy a szerzők közlése nélkül (egyáltalán, az egész NDA-weben nem találni egyetlen nevet sem, az egész rendszer a névtelenség ezoterikus ködében lebeg) – az NDA koncepcionális tervéből és megvalósíthatósági tanulmányából (a dokumentum egyébként megtalálható az interneten, készítette a BMGE Szociológiai és Kommunikáció Tanszékének Média Oktatási és Kutató [Médiaoktatási és -kutató] Központja, valamint az Arcanum Adatbázis Kft.).

„Az NDA a magyar kultúra értékeit emeli át a digitális kultúra világába. Elsődleges célja a magyar nyelvű kultúra iránt érdeklődő közösség igényeinek kiszolgálása, amelyet lényegszerűen a magyar nyelvű dokumentumok digitalizálásával tehet meg, de a magyar kultúra láthatóságának megteremtése végett, a határok nélküli virtuális térben a magyar digitális kultúra nemzetközi jelenlétének biztosítása végett felügyeli és biztosítja, hogy a dokumentumaink tartalmi és formai jellemzőit leíró információk angol nyelven is elérhetőek legyenek a magyar kultúra iránt érdeklődők számára.” Ilyen mondatokkal „szolgálja ki” az NDA az érdeklődő közösség igényeit. Láthatóságának megteremtése végett.

A dokumentumtárra ebben az írásban nem kellene szót vesztegetni – az tényleg a „szakmának” szól –, de nehéz szó nélkül elmenni mellette. Itt olvashatjuk többek között a közreműködő szakmai munkacsoportok dokumentumait. Van Jogi Munkacsoport, Infrastruktúra Munkacsoport, Terminológia Munkacsoport, sőt Névtér Munkacsoport is. Namost, mielőtt lehidalnánk, a terminológia-munkacsoport a katalógus tárgyszótárát (azt a bizonyos tezauruszt) készíti, a névtérmunkacsoport meg a névmutatókat. Csak hát a névtér mennyivel jobban hangzik, mit az egységes besorolási adatok állománya, vagy – pláne – a névmutató.

Szögezzük le: az jó és fontos dolog, hogy egy – viszonylag – nagy állami projektum keretében szakemberek kidolgozzák a digitalizált kulturális objektumok katalogizálási szabványát, bibliográfiai (na, jó: meta-) adataik leírásának rendszerét, és hogy ehhez a Dublin Core metaadatszabványt, az Open Archives Initiative elvét és az OAI-PMH (Protocol for Metadata Harvesting) adatcsere-protokollt használják. Csak a közreműködő szakemberek névtelensége, az elkészített dokumentumok agyonelméletieskedett – ugyanakkor helyesírási hibákkal és magyartalanságokkal tarkított – nyelvezete óvatosságra int. Igazán jó rendszerek lényegét le lehet írni tömören és érthetően is. Ködösíteni hátsó szándékból szoktak.

Itt értünk el a lényeghez, az NDA keresőfelületeihez. (Zárójelben jegyzem meg: illetlenség, hogy a www.nda.hu URL az NDA-web nyitólapjára, az nda.hu a keresőoldalra visz; a két címnek ugyanazt az oldalt kellene megnyitnia.) Jelenleg negyvenhárom gyűjtemény (pardon: adatgazda) állományában lehet keresni a Ráday Könyvtártól (3 – három – rekord) a hódmezővásárhelyi városi könyvtárig (96 908 rekord). Van vagy hat-hét különböző szofisztikáltságú keresőfelület, de néhány képtelenség annyira felbosszantott, hogy elment a kedvem az elemzéstől. Amíg egy „Böngésző”-nek nevezett keresőeszköz annyit sem tesz lehetővé, hogy egyszerűen beletúrjak a szerzők (itt „létrehozók”) névsorába vagy a műcímek listájába, engem hagyjanak békén a tizenhatféle adatelemmel, a Boole-operátorokkal, a „statikus” meg „dinamikus”, egyszerű meg részletes meg intelligens keresőfelületekkel (a keresőfelület szót persze két szóba írják, pedig nem keres az a felület semmit). A névtérsémákkal és kódolási sémákkal pláne. Az NDA 2004. évi jelentésének statisztikái szerint az év utolsó honapjaiban összevissza tízezer látogatója volt a portál havonta, és harmaduk se használta a keresőt. Nem csodálkozom. Csak hát minek az egész, ha nem a keresőért?

Az új informatikai minisztérium nagy nemzetikultúra-digitalizációs projektje nem látszik túl sikeresnek így, a parlamenti ciklus vége felé. A legfontosabb, legveszélyeztetettebb (film- és audiovizuális) archívumok nem nagyon digitalizálódnak – hiába interpellálja Mécs képviselő az informatikai minisztert, hiába eregeti György Péter jajjait a hatalmasságok felé –; az „óriási metaadatbázis” meg vagy elvezet valahová „szerencsés esetben egy linkkel”, vagy nem. Talán jobb lenne minden kicsikarható fillért digitalizálásra költeni, és várni a technológiai sült galambot; ahogy a keresőeszközök fejlődnek manapság, mire a digitalizált nemzeti kultúrvagyon feszegetni kezdené az univerzum határait, biztosan beszakadna egy használható és gazdaságos, nemzeti fazonra szabható Google-verzió.

Zsadon Béla