Hogyan lehet szerkeszteni, korrigálni egy olyan cikket, amit több tízezren elolvastak, mielőtt megírták volna? Az olvasó egerének bal gombja. A korrektor mint anakronizmus. Tartós breaking news. Létezik-e internetes stílus? A testnedvek szerepe a címadásban.

Online hírlapot szerkeszteni azért jó – többek között –, mert a szerkesztőnek sokkal frissebb olvasói visszajelzésekben lehet része, mint a sajtó más ágazataiban dolgozóknak. Szerző* például már-már munkaköri kötelességként böngészi minden nap az Index fórumának azokat a topikjait, amelyek lapunk színvonalával foglalkoznak. Még akkor is, ha már a topikcímek – Tévedések, hibák az Index cikkeiben, Az index cikkeinek elszomorító színvonala, index: 1-es – egyértelműen jelzik, az olvasó nem annyira hozzászólni, inkább beszólni szeret.

Az index.hu hírszerkesztő nem tud magyarul (mint láthatjuk, az olvasó se mindig) című topik egyenesen mindennapi kenyeremmé vált. Kedvenc olvasóilevelző-típusom az a lelkiismeretes fajta, aki nemcsak kiszúrja és szóvá teszi, hogy szerintünk egy koraszülött ikerpár tizenöt hónappal a kellete előtt született, de megkeresi a hír angol nyelvű eredetijét is a BBC-n, hogy pontosan okadatolhassa: itt bizony a week szó „fordítódott” valahogy hét helyett hónapnak. Másik kedves hibavadásztípusom a jóindulatú, segítőkész valódi nyelvész vagy helyesírástudor; nagyszerű társakra leltem közöttük.

Ha már tipologizáljuk az beíró olvasókat, zömüket a kárörvendő sajthubavadászok teszik ki; szinte mindig dühödt vagy lesajnáló megjegyzések kíséretében dörgölik az orrunk alá az elgépeléseket, a félrefordításokat, a véletlenül kétszer betördelt félmondatokat. Van aztán a j és ly meg a hosszú és rövid magánhangzók két lábon járó szótára. Meg a harcos nyelvvédő – gyakran súlyos nyelvoltalmi babonákkal felvértezve („a van + -va, -ve germanizmus”). Utóbbi kellemetlen alfaja a „nyelvi logikus” („a munkavédelem hibás, mert nem a munkát, hanem a munkást védi”). És végül a szakember, aki figyelmeztet, hogy egy vonat nem száguldhat kétszáz kilométeres sebességgel, mert a kilométer nem a sebesség mértékegysége.

A szerkesztő nagy bánatára az anyázó-fikázó olvasói emailek, fórumbejegyzések jó része bizony jogos: olyan hibákat vágnak hozzánk, amik „tisztességes” lapban nem – vagy csak nagyon ritkán – fordulhatnak elő. Klasszikus nyomtatott lapnál az újságíró kezéből kikerült cikk – ideális esetben – megjár segédszerkesztőt, rovatszerkesztőt, ügyeletes szerkesztőt, tördelőszerkesztőt, olvasószerkesztőt, korrektort. Nyomtatott újságaink szövegeinek színvonalán látszik: ez ma már a papírújságok nagy részénél sincs egészen így, de úgy tűnik, mintha egy internetes hírportálon valahogy több szerkesztőért-korrektorért kiáltó szöveg jelenne meg. (Ez a megállapítás persze csak a szerkesztő – aki a legapróbb sajtóhibától is képes zokogógörcsöt kapni – rémlátomása: munkatársaim természetesen folyamatosan kiváló színvonalon és odaadó lelkiismeretességgel dolgoznak.)

Egy online újság (a fogalmat hagyjuk egyelőre ilyen tágan), ha üzleti vállalkozásként működik, a reklámbevételeiből kell megéljen. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan sok – és egyre több – olvasót kell felmutatnia. Az olvasottság mérésére és bizonyítására az online újság olyan eszközökkel rendelkezik, amilyenekkel nyomtatott konkurensei nem (és jobbakkal, mint elektronikus versenytársai): az átkattintás, az oldalletöltés, a látogatószám azonnal, gyakorlatilag valós időben méri – méghozzá az egyes tartalmi elemek, azaz a cikkek szintjén – az „olvasottságot”. (Az idézőjel azt jelzi, hogy a szerkesztőnek ezekből a számokból szinte fogalma sincs, milyen viszonyban áll az oldalba való bekattintás a valódi elolvasással. Persze még mindig szorosabb viszonyban, mint a nyomatott lap eladott példányszáma az egyes cikkek olvasottságával.)

A korrektor mint anakronizmus

És az olvasó egerének bal gombja egyértelműen jelzi: az online újság sokféle laptípus lehet – bulvárlap, politikai hírlap, ismeretterjesztő magazin, kritikai és irodalmi folyóirat, internetes fanzine, üzleti hírlevél stb., és lehet ezek tetszőleges kevercse –, de nem engedheti meg magának, hogy ne legyen egyúttal hírportál is. A hírportál pedig olyan orgánum, amely formájában leginkább a nyomtatott napilapokkal rokon, tempójában, gyorsaságában azonban a hírtévékkel és hírrádiókkal versenyez.

A hírversenyben helytállni csak gyakorlatilag nonstop hírszolgáltatással lehet. A hazai online hírpiac mai kapacitása azonban még nem nyújt akkora jövedelmet, amiből az újságírói ügyeletek mellé mindig oda lehetne tenni a megfelelő szerkesztői kapacitást is, vagyis előfordulhatnak időszakok, amikor a legyártott tartalom nem a kellő szerkesztés után, sőt esetleg kontroll nélkül, közvetlenül az újságíró kezéből kerül az olvasó képernyőjére.

Az online hírszolgáltatás másik, a szöveg minőségét tekintve még jelentősebb hatású eleme a breaking news: amikor a közlés gyorsasága a lehető legtermészetesebb módon fontosabb minden más szempontnál – a szöveg minőségénél is. Ilyenkor a hírmag azonnal kikerül a címlapra, nem egyszer a főhelyre – hatalmas olvasói érdeklődést rántva magára –, és az anyag továbbfejlesztése, szerkesztése, tájékoztató jellegű anyagokkal, kommentárokkal való kiegészítése szó szerint az olvasók tömegeinek orra előtt folyik. Mire az olvasószerkesztő – korrektori szemöldökét összevonva – egyáltalán hozzáfér a cikkhez, már olvasók tízezrei olvasták; esetlegességeivel, szerkesztetlenségeivel, elgépeléseivel, helyesírási bakijaival, magyartalanságaival, sajtónyelvi patronjaival együtt. Netán csak akkor, amikor a még várható olvasói érdeklődés már csak töredéke az addiginak. Ebben a szituációban korrektorért kiáltani anakronizmus.

A breaking news minősített esete a „tartós breaking news”: a természeti katasztrófák, váratlan jelentős politikai események, országos választások, háborúk, terrorcselekmények stb.-k eseményfolyama, amely órákon, napokon, esetleg – mint például az iraki háború – heteken át kényszeríti a szerkesztőséget az intenzív érdeklődés ütemes kielégítésére. Könnyen belátható, hogy a hírportálnak éppen az egyik legfontosabb – ha nem éppen a legfontosabb – működésmódja egyszerűen nem teszi lehetővé a szerkesztés és szöveggondozás bevált, klasszikus eszköztárának alkalmazását. Ami azt a látszatot keltheti, hogy az online újságírók „nem tudnak magyarul, nem tudnak írni”, az online szerkesztők pedig „nem dolgoznak”. És éppen azok az anyagok keltik ezt a benyomást, amelyeknél újságírók és szerkesztők a legtöbbet dolgoznak és teljesítményük legjavát nyújtják.

A gyógyír nyilvánvalóan olyan professzionalisták alkalmazása, akik az újságírói képességek és jártasságok – hírérzékenység, kapcsolatteremtő képesség, agresszív kíváncsiság, tájékozottság, gyorsaság, munkabírás stb. – között megbízható írásképességgel és magabiztos helyesírástudással is fel vannak vértezve. Akik nyomtatott sajtóbeli kollégáiknál jobb minőségű szöveget tesznek – az esetleg éppen szorongatott helyzetben levő – szerkesztő, vagy akár egyenesen az olvasó elé. Ilyen szakember azonban kevés van a piacon – különösen azért a bérért, amit az online lap fizetni tud. És teljesen érthető, ha egy rovatvezető a lehetséges jelöltek közül azt veszi föl, akinek tömött telefonregisztere van, és nem azt, aki ugyan mindig jól formált mondatokban fogalmaz, és kívülről tudja a szóösszetételek helyesírására vonatkozó szabályokat – mind a negyvennyolcat –, de nem meri fölvenni a telefont. „Van olyan újságíró, aki mellé érdemes szerkesztőt tartani” – mondja a sokat látott főszerkesztő, és igaza van. De mi van, ha a „nagy szerkesztőigényű” munkatárs ügyel egyedül szombat este? Az online olvasószerkesztő tehát valószínűleg akkor jár el helyesen, ha nem annyira a cikkeken, hanem inkább az újságírókon dolgozik...

Fentebb stíl

És a szövegminőség csak egy kis része az online olvasószerkesztőt foglalkoztató problémaözönnek. Itt van, például, a stílus, a nyelvezet kérdése. Említés esett már róla, hogy az online újság sokféle laptípust egyesíthet magába. Sőt. Mivel a magyar online-lap-piac kicsi – valójában mindössze két portál versenyez rajta –, nem is tehet mást: a szegmentálatlan piacon mindenevőnek, vagy legalábbis sokarcúnak kell lennie. Mi a helyes megoldás, törekedni kell-e egységes nyelvezetre? Napilapos műfajok (hír, beszámoló, tudósítás stb.) keverednek hetilaposokkal (riport, nagyinterjú, publicisztika stb.) és jellegzetesen internetes műfajokkal (online interjú, online sportközvetítés, blogszerű publicisztika, „percről percre” típusú hír- és tudósításfolyam stb.). Értelmes-e egységes stílusra törekedni? Magától értődően máshogy ír a már-már hírügynökségszerű rövidhír-folyamon dolgozó munkatárs, és máshogy a bulvárban utazó, máshogy a gazdasági szakíró és máshogy a sportos, a nagyriportok és mélyinterjúk profija és a gonzó hagyományokat ápoló neves publicista. Lehet-e egyáltalán elvárni tőlük legalább valami közös alapot?

A szerkesztő szeme előtt mégiscsak van valami nyelvi minőségi mérce. Szeretné valahogy leküzdeni a magyar sajtónyelv rettenetes hagyományát. Olyan nehézségekkel kell azonban megküzdenie, mint pl. az átvett anyagok stílusa. A közölt publikációk jelentős hányada hírügynökségi anyag vagy valamilyen szerződéses alapon átvett tartalom. Bele szabad-e nyúlni X szakfolyóirat cikkének recsegő mondataiba, ha forrásként ott virít X szakfolyóirat neve a cikk fölött? És ha pontosan tudjuk, az olvasó nem nézi meg a forrást, és a mi orrunkra húzza a szöveg rondaságait? Mi a fontosabb, hogy a hírszerkesztő emberivé tegye a hírügynökség iszonytató szövegeit, vagy hogy azzal az energiával inkább vegyen át még öt-tíz hírt? Hogyan fér meg a vérbulvár a mély politikai elemzéssel, a műszaki leírás a gonzóval?

És ott van még a lap stílusának, nyelvezetének, szóhasználatának a netes hőskorszakban gyökerező hagyománya. Mert az is van. A régebbi, a hálózaton nevelődött kollégáknak nyilván több közük van hozzá, mint a nyomtatott sajtóban rutint szerzett újabbaknak; a publicisztikában, kulturális vagy életmódvonalon utazó munkatársak hajlamosabbak rá, mint a hírgyártás robotosai (vagy az a sportos, aki már anyatej helyett is Népsportot szopott)...

Aztán ott van a hogyan nézünk ki? kérdése. Érvényesek-e – és érvényesíthetők-e – a nyomtatott lapokra vonatkozó évszázados tipográfiai szabályok? Milyen a jó „képernyőre való” betűtípus? Milyen a jó „szedéstükör” és tördelés? Szabad-e sorkizártan szedni, különösen, ha webes rendszerünk nem teszi lehetővé a sorvégi szóelválasztást? Hol van a kapcsolódó anyagok linkjeinek legjobb helye? A cikk végén? Vagy a cikk mellett? Vagy a szövegbe ágyazva? És így tovább, a végtelenségig.

A testnedvek szerepe a címadásban

Végül – de nagyon nem utolsó sorban – pár szó a címlapról (és vele szoros összefüggésben a lapszerkezetről). Egy nagy, „szeriőz” amerikai vagy nyugat-európai napilap olvasója reggelente tulajdonképpen egy egész lapköteget vesz a kezébe – nyugodtan kiemelheti belőle az őt érdeklő – politikai, kulturális, gazdasági vagy sport- – rovatot, és dobhatja a szemétbe a maradékot: egy teljes újság marad nála, el lehet vele egész nap. A magyar online újság olvasója viszont egyetlen lapot lát, akárhogy bíbelődik a szerkesztőség a rovatstruktúrával. És nem csak azért, mert a magyar online újság terjedelme közelében sincs a nagy külföldi lapokénak.

Az olvasó azon az alapon működik, hogy tudja – és jól tudja –, a legfontosabb, legérdekesebb anyagok meg fognak jelenni kedvenc internetes újságjának címlapján. Időről időre – félóránként, óránként – benéz hát a lap főoldalára, továbbkattint az utolsó látogatása óta megjelent új cikkekbe, és kész. (Ezt folytatja – ez jól mérhető a címlap forgalmán – a munkaidő végéig...) Nem érdekli, hogy melyik rovatban jár éppen, nem is nagyon veszi észre – és nem is nagyon megy onnan tovább, csábítsa bár remek hiperlinkek özöne.

Ennek az – egyébként teljesen logikus – olvasói működésmódnak az a kellemetlen következménye, hogy a lap forgalmának zöme a címlapon át bonyolódik. Ergo igazán jó pénzért csak a címlapon levő hirdetési helyeket lehet eladni. Ez többek között azzal a rendkívül kellemetlen következménnyel jár, hogy a nyitólap felső egy képernyőnyi hányadáról (a „first view”-ról) a hirdetések szinte teljesen kiszorítják a valódi tartalmat. Továbbá az újság értékes hirdetési állományának nagy része és a napi cikktermés meg kell valahogy férjen a címlap értékes, néhány képernyőnyi felső részén. Izgalmas laptervezői feladat tehát olyan lapstruktúrát szerkeszteni, amely eltereli, leosztja az olvasó érdeklődését és vele a hirdetői kedvet a lap mélyebb, címlap mögötti rétegeibe, a rovatokba.

Egyébként talán a legérdekesebb online szerkesztői munka a címlapszerkesztés. Érdekfeszítő folyamatosan, „valós időben” figyelni, hogyan hat egy-egy cikk olvasottságára a cím és az ajánlószöveg megfogalmazása és címlapbeli elhelyezkedése. Érdekes kísérletekre nyílik lehetőség. Például: hogyan lehet egy 30–60 karakteres címet, egy 75–100 karakteres ajánlót úgy megfogalmazni, hogy megfeleljen a szakmai követelményeknek, és az olvasó is rákattanjon. És az eredmény azonnal mérhető...

Ez a mérhető eredmény különben elég jól mutatja, miért „bulvárosodik el” a sajtó: az olvasó érdeklődése a testnedvekben úszik: vér, veríték és könnyek (na és persze a genitális váladékok) mindennél nagyobb átkattintásszámot generálnak. Nincs mit tenni, aki meg akar élni ezen a piacon, nem úszhatja meg. A valódi helyzet azért nem olyan rossz, mint a látszat. Dörzsölt szerkesztő ugyanis, ha sokakkal el akar olvastatni valami komoly, nehéz anyagot, szemrebbenés nélkül elköveti azt a pofátlanságot, hogy jó gennyes bulvárcímet ad neki.

Zsadon Béla
*A szerző az Index olvasószerkesztője