|
Ted Nelson és a Xanadu dokuverzum Népszabadság, 55. évf. 104. sz., 1997. május 6.
Megszületik a hiertext
Kubla kán tündérpalotát
Coleridge ópiummámoros látomásáról kapta nevét Nelson évtizedek óta épülő – de talán soha el nem készülő – rendszere, a Xanadu.
Hipertext, hipermédia. Az internet mai használója percenként találkozik ezzel a fogalommal. A Hypertext Transfer Protocol (HTTP), a Hypertext Markup Language (HTML) mindannapos varázsszavak manapság, de csak keveseknek van elképzelésük arról, hogy mi a hipertext azon túl, hogy valami olyan dokumentum, amiben kattintgatni lehet. Az átalánosan elterjedt meghatározás szerint a hipertext olyan dokumentum, amely logikai kapcsolók, linkek segítségével többféle útvonalon is bejárható („hipertextháló”), illetve más dokumentumokhoz kapcsolható. A Windows Helpje például hipertextdokumentum. Pontosabban valami csontsovány, leszegényített kisöccse annak, amit Ted Nelson hipertextnek nevezett. A fogalmat ugyanis Nelson alkotta 1965-ben.
A filozófiát és szociológiát tanuló Nelson a hatvanas évek elején, amikor még nem léteztek szövegszerkesztők, egy számítógépes dokumentumkészítő rendszeren törte a fejét. Szabadon lehessen benne törölni, beszúrni, átírni, szavakat, bekezdéseket mozgatni, hivatkozni, jönni-menni, egyes részeket összekapcsolni. És ne kelljen „szekvenciálisan” írni. Mindezt úgy, hogy a szerkesztés minden mozzanata megőrződjön, a dokumentum fejlődése mindig visszakövethető legyen (backtracking). Mert jó, jó, más dokumentumrészekre, dokumentumokra mutató kapcsolókat építünk a szövegbe, de mi van, ha a hivatkozott anyag időközben megváltozik? A „döglött link” a netszörfözők jól ismert bosszúsága.
Először is tehát meg kell őrizni a dokumentum minden változatát (versioning), idő szerint pontosan indexelve. Ne úgy, hogy minden változatból külön példány készül: csak a megváltozott részek tárolódnak, megjelenítéskor a rendszer építi fel az egyes elemekből és mutatókból az adott verziót (az ilyen rendszerben nincsenek fájlok). Nelson hipertexhálója tehát nemcsak „térbeli”, „időbeli” is. Aztán micsoda dolog, hogy egy link csak egy irányba mutat! Azt is tudni kellene, az adott dokumentumot honnan „linkelték be”. Legyen a link kétirányú! (A hivatkozó linkek listája persze nem magába a dokumentumba, hanem a hozzá tartozó metadokumentumba kerül).
Ez mind semmi: ne csak egész dokumentumok legyenek „belinkelhetők”, hanem teszőleges részletek is. Egyetlen hivatkozás álítsa mindjárt elő az idézetet az új, a hivatkozó dokumentumban – anélkül, hogy valóságosan ámásolná. Az idézett rész mindig csak megjelenítéskor, eredeti tárolási helyéről letöltve kerül a képernyőre. Nincs többé hibás idézet. „Környezetéből kiragadott” idézet sincs, hiszen a kétirányú link mindig visszavezet a forráshoz. Így aztán lopás sincs, az eredeti szerző visszakereshető. Ezt a mindentudó linket Nelson „átágyazásnak”, transzklúziónak nevezi. A transzklúziókkal létrehozott dokumentum a transzdokumentum, elkészítése a transzpublikáció. A térben és időben teljes hipertexthálót Nelson jogilag is tisztába teszi: erre szolgál – hát persze – a „transcopyright”.
A Xanadu világméretű, számítógépes hálózatra épülő szövegszerkesztő, kiadói rendszer, adatbázis, világkönyvtár, vitafórum és kommunikációs tér: „dokuverzum”. Bármelyik előfizetője lehet olvasó, szerző, kiadó vagy szolgáltató. Bárki megjegyzéseket, hivatkoz sokat fűzhet mások dokumentumaihoz, létrehozhat azokból vagy azok részleteiből újabb dokumentumokat – az eredeti dokumentum mindig sértetlen marad, az eredeti szerző jogai mindig érvényesülnek. Sőt, valahányszor valaki egy szerző művéből letölt akár egyetlen bájtot, akár többszörös hivatkozásokon át, a rendszer jogdíjat számláz az eredeti szerzőnek (bájtonként tízezred centet). Az átágyazásokból épülő dokumentumok, a verziókövetés, a bájtonként fizetett jogdíjak, a teszőleges részleteket átemelő linkek kezeléséhez meglehetősen bonyolult mutató és címzési rendszerre van szükség. A World Wide Web nelsoni kritikájának egyik fontos pontja például az URL bénasága. Az URL a dokumentum helyét azonosítja, nem magát a dokumentumot. A Xanadu szoftverének a rendszer gépein tárolt minden dokumentum minden elemét, minden betűt, képtöredéket, hangfoszlányt tudnia kell azonosítani, függetlenül attól, hogy fizikailag hol van.
A rendszer McDonald's típusú „információs franchise” hálózaton keresztül jutna el a fogyasztóhoz. A Xanadu standok bérlői, tulajdonosai önállóan üzemeltetnék a Xanadu szervereket, és biztosítanák a rendszer fenntartását. Nelson 1974-es könyvében (Computer Lib) még az információs tömegkajáldák berendezését is leírta, sőt reklámnótát is költött a Xanadu-érzésről.
Sosem készül el?
Azóta, hogy 1965-ben az ACM (Association for Computing Machinery) konferenciáján Nelson előállt az „összecippzárazott” listákkal, a képernyőn való szerkesztéssel, a nem szekvenciális írással és a hipertext fogalmával, megszállott számítógépesek változó nagyságú és összetételű csapata dolgozik a Xanadu megvalósításán. A források hol nőttek, hol apadtak (többnyire apadtak), a környezet hol érdeklődéssel, hol szkeptikusan (többnyire szkeptikusan) figyelte erőfeszítéseiket. Jelentős részeredmények születtek – például az „enfilade” (pásztázó sortűz, hosszantozás) nevű adatállomány-mozgató eljárás 1972-ben, vagy a „tumbler” (zárpecek) nevű címzési rendszer 1980-ban –, de a munka időről időre anyagi csődbe fulladt, mindig akkor „amikor már csak néhány hónap kellett volna a működő rendszer elkészültéig”. A helyzet 1988-ban volt a legbíztatóbb: az Autodesk megvette a Xanadu Operating Companyt, alkalmazta a csapatot (Nelsont a hangzatos „Autodesk Distinguished Fellow” címmel pántlikázták fel), és ötmillió dollárt ölt a projektbe.
„A Xanadu 1964-ben egy magányos elme áma, 1980-ban zseniális műszakiak kis csoportjának közös célja volt. 1989-re termék lesz, és 1995 után megváltoztatja a világot” – nyilatkozta John Walker, az Autodesk legendás alapítója. A Xanadu-team másfél évet kapott a piacra dobható rendszer összehozására. Hatalmas lelkesedés, világmegváltó tervek, heves publicitás, éjt nappallá tevő munka, új munkatársak, belső konfliktusok, veszekedések. A rendszert újratervezték, a programot újraírták, a határidők csúsztak. 1992-ben az Autodesk súlyos pénzügyi helyzetbe került, részvényeinek áfolyama mélyrepülésbe kezdett – a Xanadu támogatását beszüntették. „Pedig már csak hat hónap kellett volna a működő rendszer elkészültéig.”
Brilliáns egyszerűsítés
1989-ben Ted Nelson együtt vacsorázott Sausalitóban egy bizonyos Tim Berners-Lee-vel. „Teszett nekem a fickó” – nyilatkozta róla. Berners-Lee 1989-ben tette asztalra a World Wide Web tervét a genfi CERN-nél (Európai Részecskefizikai Laboratórium). 1992-ben a WWW megjelent az interneten, 1993-ban elkészült az első grafikus webböngésző, a Mosaic. Nelson kissé lekezelően beszél a Webről: „A WWW brilliáns egyszerűsítés. Azok a kis vakarcs izék azokkal a formatáló kódokkal – pont az ellenkezője a Xanadunak... Mindenesetre működik, nagyon egyszerű, úgyhogy oké az egész. Azért persze mégiscsak kirúzsozott FTP...”
A „kirúzsozott FTP” azonban szökőárként árasztotta el a világot, robbanásszerű fejlődést hozott a világhálón, és elterjesztett egy olyan hipertextfogalmat, amitől a fogalom szülőatyja valószínűleg hidegrázást kap. Mégis, a web megvalósította a Xanadu alapeszméjét: a nyitott, nem szekvenciális világkönyvtárat. A hipertext visszavonhatatlanul mindennapi életünk része lett. A korszakos guruként vagy zavaros fantasztaként tisztelt Nelson elképzeléseire nem csak a WWW-ben ismerhetünk rá. A Xanadu franchise standjai a cyberkávézókban sejlenek föl, a transcopyrighthoz hasonló megoldásokkal kísérleteznek a nagy kiadók kiadványaik elektronikus változatainak eladásakor, és dolgoznak kifejezetten a Xanadu elvét megvalósító rendszereken is, a grazi fejlesztésű Hyper-G hasonlít rá a legjobban. Xanaduék sem szüntették be működésüket. A Xanadu megszületésekor még nem is élt ifjak próbálják életre kelteni a Xanadut a web árnyékában.
Ted Nelson manapság a környezeti információ professzora a Keio Egyetemen, Japánban. A magát „dizájnernek és generalistának” nevező guru weblapján (http://www.sfc.keio.ac.jp/~ted/) három rövidke mondatban írja le, mivel foglalkozik: „Paradigmákat építek. Összetett fogalmakon dolgozom, és szavakat találok ki rájuk. Másként nem tehetek.”
|