Publicisztika Zsadon Béla Jönnek újak György Péter, a neves esztéta, médiaguru és liberális közíró sajátos esszét publikált Az ó-új világ címmel. Első olvasás után úgy meredtem magam elé, mint lamer végfelhasználó a general failure-re. Legjobb esetben is csak annyit értettem, hogy a szerző be van rezelve. Pedig olyan otthonosan ismerős volt minden. A legendakör és az anekdotakincs, a szószátyárság és a nagyképűsködés, a nyakatekert pongyolaság. A könyvben a magyar értelmiségről van szó, múltjáról és mai dolgáról. Az első bökkenő mindjárt az, hogy mint azt Babarczy Eszter megállapítja (hhtp://www.c3.hu/~beszelo/9706/), "György Péter önmagával definiálja a magyar értelmiséget", amelynek jellegzetes képviselője a fennkölt tudományokban és körökben járatos, okos, nagydumájú Ratkó-gyerek. Fontos ismérve, hogy hatalomnak képzeli magát, és küldetése van: neki kell megmentenie a magyar nyelvű magas kultúrát, és senki másnak. (A könyvtárosban, aki eszerint semmi esetre sem értelmiségi, ettől fordul meg a borjú. A piros szemű sanghaji nénikédet, azt.) Ha hozzávesszük a prófétai hevületet és az erkölcsbírói alapállást, az embernek valahogy vakarózhatnékja támad. A könyv első kétharmadát, a Kádár-korszakot taglaló részt nálam jobb tollú recenzensekre hagynám. Csak egy közös gyerekkori emléket idézek: "Sopronbánfalva is idegességgel és különös rémülettel töltött el, ugyanis közel volt a Határ, és az úttörőtáborunkra vigyázó határőrök mintegy mitologikus lényeknek tűntek előttünk. [...] a Birodalom szélén voltunk, a Limesen, melynek másik oldalán a `barbárság´ uralta ismeretlen fenyegette és ellenőrizte a világot." Nyilván szegénységi bizonyítvány, hogy Limes helyett csak a poros iskolaudvaron tenyésző papsajtra meg György tanárnő kedvességére emlékszem. Az igazi értelmiségi lelkébe azonban már zsenge ifjúságában beette magát a kor - nem is bír szabadulni onnan. Aztán beütött a szabadság, oda lett a homogén viszonyítási rendszer a kapcsolatokkal és a presztízzsel együtt. Az értelmiség közállapotát azóta a "sértődöttség, panaszkodás és marginalizáltság szentháromsága" nyűgözi, romantikus antikapitalizmusába ragadva nyavalyog, és semmivé lett kiváltságait siratja. És nem hallgat György Péter intő szózatára: "fogadja el sértődés nélkül a hatalomból való kikerülése tényét, [...] és tegye magát és hagyományát nélkülözhetetlenné a késő kapitalizmus logikája szerint működő kulturális piacon". Mert "nem érteni az új játékszabályokat és nem együttműködni azok megfogalmazóival valóban nemzetellenes romlottság. Szerényebben szólva hazaárulás." Az intelem szép és megfontolandó (csak az a hazaárulás, csak azt tudnám feledni). Kár, hogy György Péter semmi konkrétumot nem közöl arról, mi a teendő. Az sem világos, hogy miért pont a Gy. P. által értelmiségnek nevezett csoportnak kell megmentenie a magas kultúrát a pusztulástól. A "késő kapitalizmus, illetve annak logikája: az ún. információs társadalom" mibenlétéről legalább megtudunk ezt-azt. Az úgy volt, hogy a távközlés és az informatika éppen a nászéjszakájával bíbelődött, amikor a média kapta-fogta magát, és befeküdt az ágyba harmadiknak. Ettől egyrészt "a médium lett az üzenet", másrészt "a Nagy Testvér jobb állapotban van, mint bármikor", továbbá: "a digitalizálódás nem pusztán technológiai fordítást jelent: a csatorna természete és sajátosságai kíméletlenül megváltoztatják a hagyományok sruktúráját, jelentését és értelmét". Ráadásul az egész száz százalékig elkommercializálódik, és kizárólag kapitalizmusul ért. "Az létezik, ami termékké válik, fogyasztási cikké, ami szerverek által továbbított, ami interaktív szoftverek által értelmezhető. S mindez pénzbe kerül." Sőt: "Ami nem lett termék, az nem vásárolható, nem dekódolható, azaz nem fogyasztható - azaz nincs." Világos. Az interaktív hálózati média mélyen kulturális gyökerei le vannak nyúlva, a hálón tett minden "emberi" erőfeszítést könyörtelenül sárba tipor a tőke, az a szemét. A szép új világ szépen visszakanyarodik az őskapitalizmus mocskába. Állam, civil kontroll, öntevékenység, jótékonyság hazavágva. Operaház működhet a korai kapitalizmusban, virtuális galéria a késő kapitalizmusban nem. Sörgyár lehet mecénás, távközlési multi nem. Igaz, hogy a kultúra támogatásának fajlagos költsége olcsóbb, mint valaha, a kultúra terjesztésének hatékonysága nagyságrendekkel jobb lehet az új struktúrában, mint bármikor, de György Péter, abból kiindulva, hogy "az egész rendszer a századvég legbonyolultabb és legdrágább szisztémája" (ami nem igaz, ha fajlagos költségekben gondolkodunk), úgy véli: "mindez sui generis összeköttetésben áll a pénzzel". Hát persze. Mikor nem? Csak azt nem értem, hogy a Disznófejű Nagyúr miért tagadja meg a kultúra támogatását pont most, amikor sokkal kisebb költséggel ápolhatja az imidzsét. És minek ostorozza György Péter a magyar politikai osztályt, amiért az évekig totojázott a középiskolák Internet-programjával? Ha egyszer úgyis minek? "A nemzeti örökség, ahogyan a mai magyar tudományosság teljesítményei, biztosan eltűnnek, ha nem kerülnek át az új világba, s [...] aki azt képzeli, hogy ez az átmentés folyhat a multinacionális nagyvállalatok nélkül, [...] az nem pusztán téved, de tévedése ártalmas is." Ráadásul "nem úgy áll a helyzet, hogy egy szép hajnalon bármely nagy multinacionális vállalat magától nekilát gesztusokat tenni a lokális kultúra képviselőinek, [...] nekünk kell megtanulnunk az ő nyelvükön". Gy. P. úgy tesz, mintha a kapitalizmusban (akár az információs társadalomé, akár nem) a kultúra életben tartásának egyetlen alapja létezne, nevezetesen a tőke kegye. Csak tudnám, hogy akkor hogy a fenébe léteznek ezerszám a hálózat magyar szeletén is az elektronikus könyvtárak és virtuális galériák, a digitális folyóiratok és rádiók, a művészeti fórumok és műhelyek, az elektronikus agorák és kocsmák. Nem látszanak sorvadozni. Azt még csak-csak elhiszem, hogy aki állami támogatással vagy más, nem multiktól származó forrásokból szeretne összehozni mondjuk egy elektronikus könyvtárat, az naiv álmodozó, de hogy ártalmas volna... György Péter az új kommunikációs struktúrát üzemeltető, és annak piaci lehetőségeit persze vastagon kihasználó tőkét tökkelütött démonnak képzeli, amely csak a "saját nyelvén" ért, amely fölött nem működhet semmiféle társadalmi kontroll. Az új kommunikációs struktúra azonban nemcsak globális, hanem decentralizált is, és meglehetősen öntörvényű. Még a György Péter által olyan nagyra tartott Bill Gates is beleverte némileg a fejét. Mellesleg a magyar műszaki, politikai és humán értelmiség meglepően korán ébredt, és ha bosszantó ökörségekkel tarkítva is, de egész jól "lépést tart". Egyfelől meglepően gyorsan tanul "kapitalizmusul", másfelől viszonylag ügyesen megtalálja a kultúra "átmentésének" ösvényeit, akár a multikkal együttműködve, akár nélkülük. És Gy. P. figyelmeztetése nélkül is figyeli, hogy például az amerikai törvényhozás hogyan viszonyul az új világhoz, és tanul belőle. A hülyeségeikből is. [romantikus antikapitalizmus on] György Péternek egyetlen szava sincs a hozzáférésről. Nem tudhatni, minek kell az értelmiségnek a magyar kultúrát beszuszakolnia a network világába. Kinek? Ki fogja azt fogyasztani? Mi lesz az új struktúrából kiszoruló nincstelen tömegekkel? Azon kívül, hogy az éjszakai postavonaton nem meri elővenni a laptopját meg a bunkofonját, mert fél, nem sokat foglalkozik azzal, "kit és milyen mélyen érint az információs társadalom". Ez a kérdéskör már nem tartozik az értelmiség küldetéséhez. [romantikus antikapitalizmus off] Az új rendszer tehát a távközlés, az informatika és a média nászából fogan. György Péter ezeket a területeket is meglehetősen egyoldalúan szemléli. A műszaki háttér kizárólag a hatalom, a politika és a piac eszközeiként léteznek, a kultúrára gyakorolt hatásuk földrengető és elementáris, de hogy fordított hatás is van, hogy a kultúra is hat az új médiára, és azon keresztül hatalomra, politikára és piacra, az nem szempont. Pedig éppen emiatt nem evidens, hogy a kultúra akkora veszélyben volna. Gy. P. informatikán például kizárólag műszaki informatikát, számítástechnikát ért. Az informatika tudományának arról az ágáról, amelyhez a hozzá hasonló értelmiséginek a legtöbb köze kellene legyen, nem látszik tudomást venni. Pedig a posztgutenbergiánus kor igazi értelmiségi feladata ezé az informatikáé. Az új típusú kultúra- és információhordozók feldolgozása, feltárása, osztályozása, az új fogalomtárak megalkotása, a cybertérben rakásra gyűlő alkotások, dokumentumok, információfragmentumok eljuttatása igazi értelmük terébe - az emberi elmékbe -, az volna igazi kultúramentés. Cselendzs. Visszatérve a könyv alapgondolatához: ha tehát a Gy. P.-féle értelmiség meg akar felelni kultúramegőrző küldetésének (vagyis ha meg akarja menteni státusának maradékait), akkor meg kell értenie a mai kapitalizmus, az információs társadalom működését. Durván fogalmazva: le kell feküdnie a multinacionális tőkének. Nem fog menni. Nem lesz rá idejük. Mire az esztéták a fejükhöz kapnak, és hirtelen elkezdenek érteni a távközlés-informatika-média technikai, gazdasági, pénzügyi, politikai törvényeihez, már régen lelépték őket az informatika szakokon és menedzserképzőkben végzett új fiúk. Akik már régen értelmiségiként tekerik ujjuk köré a politikát. Gy. P. még lelkizve matat a vonaton laptopjával, bunkofonjával, miközben az újak már használják is a gadgeteket. Sokkal, sokkal hatékonyabban, mint ő. És ne sajnáljuk az önmarcangolást ostorozó önmarcangolót: az új banda is értelmiség lesz - még ha nem is felel meg Gy. P. definíciójának. És nem fog többet ártani a kultúrának, mint ez a régi. A szomorú az, hogy György Péter is tudja ezt. Csak nehezen viseli, hogy kasztja nem pótolhatatlan. Szerencsére az, hogy egy korosztálynyi elit értelmiségi balfék, nem jelenti azt, hogy a kultúra halálra van ítélve. Pusztán annyit jelent, hogy egy korosztálynyi elit értelmiségi balfék. Jönnek újak. Azok is balfékek lesznek persze, csak majd máshogy. Az információs társadalomban jobban boldogulnak majd, az biztos. Lesznek HTML-költők és pixelpiktorok, lesznek virtuális galériások és digitálisopera-intendánsok, cyberredaktorok és VR-moderátorok, sőt webpolitológusok és kommunikációesztéták is. Szót fognak érteni a multikkal és a politikusokkal. És ők is tojni fognak a tanítókra, a könyvtárosokra, a háziorvosokra és a vegyészmérnökökre. Pedig ők is a tanítóknak, a könyvtárosoknak, a háziorvosoknak és vegyészmérnököknek köszönhetik majd létüket. Addig meg szinte mindent lehet. Lehet közpénzeken alternatívkodni, lehet szaktudást, munkaerőt eladva lobbizni, politizálni vagy hobbikertészkedni, lehet zavarosban halászni és lehet önkéntes munkával kultúrát menteni. Még szolgálatkészen hanyatt feküdni és odaadóan lihegni is lehet. De közben tele tüdőből prédikálni, hogy aki nem kurva, az tökkelütött hülye, sőt erkölcstelen hazaáruló: general failure. A szerző könyvtári informatikus. Copyright © MaNcs, 2003 Minden jog fenntartva.